A Nagypáli Önkormányzat szervezésében az önkormányzat vezetői, dolgozói és a faluban működő civil szervezetek képviselői április 18-án emléktúrán vettek részt, melynek során ellátogattak az Isonzó völgyi és Doberdó környéki I. világháborús hadszíntér néhány kiemelt emlékhelyére. A háborúban elhunyt fiainak a falu már a korabeli időkben is szép emléket állított, a templomban a „Hősök harangján” ott domborodik az elesettek neve.
A hősöknek fejfa is készült a temetőben – bár testüket nem temethették alá – és az emlékfára zománcozott névtábla került. A ma nemzedéke sem feledkezett meg róluk: nevük ott szerepel a falu közepén álló világháborús emlékművön is, melyet az önkormányzat 2000-ben állíttatott a tiszteletükre. Az önkormányzat vezetői már régebben is tervezték az eredeti helyszínen található emlékhelyek meglátogatását, hogy a kegyelet virágait és koszorúit ott is elhelyezhessék. Ez most a 100. éves évfordulón az utazást támogatók segítségével meg is valósult. Az egynapos zarándokúthoz meghívottként csatlakoztak a hagyománytisztelő és a hősi halottak emlékének megőrzéséért és ápolásáért tevékenykedő egyesület képviselői is, akik közül alkalmi idegenvezetőként Pál István a világháborús történelmi események nagyon alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot. A hosszú út során felidézte az I. világháború főbb eseményeit, valamint az emlékezetes doberdói ütközet, továbbá az Isonzónál vívott csaták történetét. Történelmi ismereteink alapján az 1914-ben kitörő háborút hatalmas lelkesedéssel fogadta az Osztrák-Magyar Monarchia lakosságának nagy része. A frontra felvirágozott vonatok indultak, az ország villámháborúra készült, melyben végre kivívhatta nagyhatalmi helyét Európában. A képtelen álmok azonban hamar szertefoszlottak, nyolc hónap múlva Olaszország kilépett a hármas szövetségből és 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Egy hónap múlva már megindította csapatait a Goriziát körülölelő hegyeken csoportosuló Osztrák-Magyar Monarchia csapatai ellen. A háromszoros túlerőben lévő olaszok az elkövetkező 29 hónapban 11 offenzívában támadtak az Isonzó környékén, de a hősies ellenállás és ellentámadások miatt csak a hatodik csatában értek el nagyobb sikert, amikor elfoglalták Goriziát. Az út első állomása Caporetto (ma Kobarid) volt, 1917 októberében itt sikerült a Monarchia csapatainak áttörniük az olasz vonalakon, és az ellenséget a Piave folyó mögé szorították vissza. A település fölött egy templom áll, körülötte több ezer áldozat tömegsírja emlékeztet az elesettekre. 1993-ban nyílt meg a múzeum, ahol az isonzói front teljes hosszában történt események kerülnek bemutatásra, emellett a kiállítás áttekintést nyújt a katonák által írt eredeti napló részleteken keresztül a hegyi harcokról, a katonák mindennapjairól, a rendkívül nehéz körülményekről, a sok-sok átélt borzalomról. A múzeumban a látogatás végén egy magyar nyelvű dokumentumfilmet is levetítettek a csatáról, amely az Isonzó melletti harcok sorozatát zárta le. E helyhez kapcsolódik Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című könyve is. A közeli „Napóleon híd”, a mélyben hömpölygő kristálytiszta türkizkék Isonzó megigéző látványt nyújtott. Ezt követően az út a híres doberdói fennsíkra vezetett. A Doberdó legmagasabb pontja a 287 méter magas San Michele, ez stratégiai fontosságú volt a háborúban, amíg tartani tudták itt volt a Monarchia hadvezetésének főhadiszállása, ide összpontosult az olasz front minden dühe. A fennsíkon is számos emlékmű, múzeum, korabeli tüzérségi és gyalogsági állás található. Az itt elesett magyar katonáknak 1991-ben emelt emlékművénél helyezték el a Nagypáli önkormányzat vezetői a megemlékezés koszorúját, tisztelegve a hősök előtt, akik vérüket adták a hazáért. A magasztos pillanatot a jelenlévők a himnusz eléneklésével tették emlékezetessé. A doberdói fennsík karsztos kövein rendkívül nehéz körülmények között folyt a harc, a katonák szomjaztak és éheztek, a közel másfél évig tartó háborúskodás a föld alatti mesterségesen tágított barlangokban, az úgynevezett kavernákban is folyt, melynek nyomai még ma is láthatók. Az itt zajló hat csata kétszázezer fiatal életet követelt, köztük sok magyar honfitársunkét is. A Doberdó legmagasabb pontján álló emlékművön hiteles fordítással ez olvasható:”Ezen a tetőn az olaszok és a magyarok vitéz harcok után a halálban barátkoztak össze. 1915 július-1916 augusztus.” A következő uticél Visintiniben a magyar kápolna felkeresése volt, mely magánterületen épült, és egy székesfehérvári vállalkozó saját költségén fejezte be az építését. A jelenlévők a megemlékezés keretében elénekelték a magyar és a székely himnuszt, miközben az önkormányzat vezetői és a civil szervezetek képviselői elhelyezték a koszorút a kápolna ajtaján. Örvendetes, hogy friss virágok, koszorúk jelezték, egyre többen felkeresik ezt a helyet, hogy leróják kegyeletüket a magyar hősi halottak előtt. Az idő rövidsége miatt az emléktúra ezzel véget ért, további háborús emlékhelyek felkeresésére nem volt lehetőség. A hazafelé tartó úton a program zárásaként egy I. világháborúról szóló összefoglaló kisfilm vetítésére került sor, majd a hangulat oldásaként Horváth Jenő saját verseivel szórakoztatta az utasokat. Az I. világháború 9 millió áldozatot követelt, 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést követően Magyarország elvesztette területének kétharmadát. A két világháború között a magyarországi településeken is sok első világháborús emlékmű született, volt politikai akarat az emlékezésre, ez a második világháborút követően már hiányzott. A rendszerváltást követően egyre inkább előtérbe került a hazai mellett a külhoni katonai temetők rendbetétele is, gondozásuk iránt érzett felelősség, tenni akarás. Kötelességünk emlékezni a hazájukért életüket adókra, közös felelősségünk, hogy a Nagy Háború emlékeit ne takarja gyom és feledés. Petőfi szavaival azonosulva: „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, s áldó imádság mellett, mondják el szent neveinket”. H.K.ZS.