Az 1848/ 49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett ünnepséget a Nagypáli Önkormányzata március 15-én, 15.00 órakor a Közösségi Házban. A himnusz közös eléneklése után, Köcse Tibor mondott ünnepi beszédet, amely így hangzott.:

„ Tisztelt Ünneplő Közönség!

Magyarország nem eladó, Magyarország nem kiadó.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.  Petőfi Sándor 1847 februárjában vetette papírra ezeket a sorokat. Alig több mint egy évvel később, 1848 márciusában a nemzet egy újabb, egekbe nyúló kősziklát emelt. Azóta, mi magyarok – éljünk bárhol is a világban – minden év március idusán összegyülekezünk, hogy – a költő szavaival élve – áttekintsünk „a múltnak tengerén” és szemünkkel azt a bizonyos kősziklát keressük. Nemzeti színű kokárdát tűzünk a szívünk fölé, gyermekeink kezébe apró zászlócskákat adunk, kimegyünk a térre, és megpróbáljuk megfejteni a titkot.1848 kősziklájának titkát. Az, amikor a szónok igyekszik elmagyarázni a közönségének, hogy mit értsen az ünnep alatt, és mit érezzen, ha visszatekint azokra forradalmi napokra. Nézzék el nekem, ha erre én nem vállalkozom. Nem vállalkozom, mert tudom, hogy sokan és sokfélék vagyunk. És úgy van rendjén, ha a saját lelkünkben e nagy titok mélyén mindannyian mást és mást sejtünk meg. Így lesz közös az emlékezetünkben 1848; kinek a forradalom, kinek inkább a szabadságharc ünnepe. Kinek a lánglelkű Petőfi, kinek Arany vagy éppen Jókai. Egyeseknek a mérsékeltebb Széchényi, másoknak a harcos Kossuth. Valakinek a Nemzeti dal, míg másnak a 12 pont. Kinek Görgey, kinek Bem tábornok. Kinek a győzedelmes Pákozd, és kinek Arad, a 13 vértanú vérző sebeivel.

Tisztelt ünneplő közösség!

1848 márciusa a reményt, az új utakat kereső, bátor közösség alkotóerejének kiteljesedését jelenti. A forradalom és szabadságharc eseményei alig másfél esztendőt ölelnek fel, de a 48-as bátrak nagy utat jártak be addig, míg arra a bizonyos égbe magasodó kősziklának a csúcsára kitűzték a szabadság lobogóját. Magyarország egyik legizgalmasabb korszaka volt ez, amely reformkor néven került be a történelemkönyvek lapjaira. A zsarnokság béklyói alól szabadulni vágyó, alkotó közösség kiteljesedésének időszaka. Amikor egy nemzet az idegen hatalom befolyása ellen nem karddal és vérrel akart megküzdeni, hanem az ország és a lelkek felemelésével. Mert hogyan is kezdődik az a nevezetes 12 pont?  Nem az első ponttal.

A papírlap tetejére forradalmáraink még a legutolsó pillanatban is azt nyomtatták oda, hogy: „Legyen béke, szabadság, egyetértés.”

Egy európai ország, amihez ki-ki a legjobb tudása szerint azt adta, amije volt. Nyelvújítóink, íróink és költőink az anyanyelvünket, amin ma gyermekeinknek mesélhetünk. Építészeink az olyan mesterműveket, mint a Vigadó, az Esztergomi Bazilika vagy a Nemzeti Múzeum, amelyeknek máig csodájára járnak a világból. Tudósaink az olyan találmányokat, mint a gyufa vagy a villanymotor, és az olyan intézményeket, mint az Akadémia vagy a Széchényi Könyvtár. Iparosaink és kétkezi munkásaink pedig tudásukat, erejüket és szorgalmukat adták. Így épülhetett fel a Pestet és Budát összekötő Lánchíd, és 1846-ban így indulhatott el Pest és Vác között az első vonat. És ne feledjük politikusainkat. Kossuthot, Széchenyit, Kölcseyt vagy Batthyányt, akik országgyűlésről országgyűlésre a nemesség és a jobbágyság fokozatos érdekegyesítésével, és kiváló érzékkel készítették elő 1848 változásait. A kreativitás, a csillogó tehetségek és a világraszóló alkotások időszaka volt ez, amelynek során legjobbjaink letették egy új, polgári Magyarország alapjait. Ez az ország-építő munka, amelybe a főuraktól kezdve a városi polgárokon át a nincstelen parasztig mindenki beletette a maga tehetségét és tudását – ez vihette sikerre a magyar forradalmat is. És ez jelentett megtartó erőt a nemzet számára azután is, hogy szabadságharcunkat idegen hatalmak segítségével vérbe fojtották.

Tisztelt ünneplő közösség!

Úgy látszik, hogy minden közösség életében bizonyos időközönként eljön a pillanat, amikor kilép a megszokott kerékvágásból, megáll, a jövőbe tekint és felteszi magának az örök kérdéseket:

Hová tartunk? Mi a dolgunk? Mi az, amit feladatul kaptunk? Szerencsések vagyunk. Nekünk már nem kell idegen elnyomók ellen fegyvert emelnünk. Történelmünk során honfitársaink tízezrei adták az életüket mindezért, 1848 forradalmi hónapjaiban, majd 1956-ban is.

Tisztelt ünneplő Nagypáliak!

Mi egy békében élő, fejlődő Nagypálit akarunk.

Egy olyan községet, ahol rend és biztonság van.

ahol jó élni, ahová jó hazatérni, amit büszkén mutathatunk meg az ide látogatóknak.

Egy olyan települést, amire felnéznek a régióban, és híre a nagyvilágba is eljut.

Saját fejlesztési modellünket  akarjuk, amiért készek vagyunk nap mint nap keményen megdolgozni.

Megvan hozzá a tehetségünk, az akartunk és a tudásunk, és mindenkire számítunk, aki tiszta szándékkal segít nekünk ebben a munkában.

A márciusi ifjak, Petőfiék, Kossuthék és Batthyányék példája minket is kötelez: minden tehetségünket, akaratunkat és legjobb tudásunkat a közösség érdekében az alkotásra, a jobbításra kell fordítanunk. És egyszer majd el kell számolnunk az elvégzett munkával, mert ahogy Széchényi fogalmazott: „Az ember annyit ér, amennyit használ.” Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk, köszönöm, hogy meghallgattak.”

Erre az alkalomra az 1848/49 -es forradalom és szabadságharc eseményeiből összeállított emlék műsorral a Nagypáli gyerekek készültek.  A megemlékezés után a résztvevők még maradtak egy baráti beszélgetésre a Közösségi Házban.